Utazás az életen át...

Nem tudom hol kezdjem, hisz máskor oly könnyen jönnek a szavak. Nem lakom Cserépfaluban, sőt pár éve már Tardról is elkerültem, te mégsem feledtél el. Nem feledted el a régi, közös munkát, ahol - mint ahogy azt többször bebizonyítottad - egy életre szóló barátságot kötöttünk. Hisz ahogy hittük, az igazi barátságok, mint a nagy szerelmek, az égben köttetnek és ha hosszú ideig nem találkozunk is, de egyszer csak hirtelen megcsörren a telefon és egy régi ismerős hang szólal meg a másik oldalon, ugyanonnan tudunk mindent folytatni, mint ahol az annak idején abbamaradt.
Így volt ez velünk is. Elkerültem otthonról és évekig nem beszéltünk, aztán jött egy számomra megoldhatatlan probléma és ki mást hívhatnék fel, ha nem Szívós Jancsit... Te azonnal a barátságunkkal jöttél és, hogy bár millió dolgod van, de amikor tudom, vigyem a gépet, hisz ez a probléma csak nekem olyan óriási, de neked..... :-). A műhelyedben aztán a fél órás bütykölésből órák lettek, a terveidről beszéltél, az álmaidról, a közös emlékekről, a barátságunkról... Ugyanaz voltál, mint évekkel ezelőtt és ugyanaz maradsz a szívünkben most már mindörökre. Szemeid mosolyogtak, mindig csak nevettél.. Szőke hajad hanyagul hullott homlokodra és olyan hévvel meséltél, hogy egy percre talán a Világ is megállt.
Folyton rohantál, de soha nem siettél annyira, hogy ne lett volna egy kedves szavad és egy perced, ami alatt mindent megkérdeztél és mindent elmondtál... Légi bemutatón voltál vagy éppen szabadságon esetleg családi összejövetelen, nem számított... Soha nem mondtál nemet... EMBER voltál és BARÁT, igaz barát...
Aztán hallottam egy hihetetlen mondatot: Szívós Jancsi meghalt... S én levegő után kapkodva, könnyes szemmel rogytam le a székre és úgy éreztem rám szakad a világ. Minden távolivá vált, a tér kitágult és csak a szék maradt velem, amin ültem és a keserves fájdalom...
Fáj, hogy most már csak mi beszélünk és te nem vagy ott, hogy nem mosolyogsz ránk és nem nevetsz velünk. Nem látjuk szőke hajad és nem adod a szíved is oda minden egyes szóval...
Az igaz barátságok az égben köttetnek és ott is élnek örökké... Itt lent a Földön megmutattad, hogy a barátaidat soha nem feleded el, hát kérlek, emlékezz rám/ránk odafent is s ha majd egyszer eljön az időnk, az égi rohanásban állj meg mellettem egy percre és csak ennyit mondj: "Szervusz Kedves", és én tudni fogom, hogy Te vagy ki szóltál, Szívós Jancsi, egy FELEDHETETLEN, DRÁGA, JÓ BARÁT...

Búcsúzóul téged idézlek, mert nem örökre köszöntél így el oly sokunktól:

"SZERVUSZ KEDVES"

Szívünkben örökké élsz tovább!

Van egy ismerősöm, aki nagyon várta már a tavaszt, mert ő ilyenkor mindenbe és mindenkibe halálosan szerelmes. Igaz tavaly tavasszal nem úgy sült el a dolog, mint amilyen reményteljesen indult… A srác 25 éves (nevezzük Pistinek), összejött egy 17 éves lánnyal. Aztán jöttek a nagyon titkos randevúk, míg a lány "dobott egy sms-t", hogy este nem lesznek otthon a szülők és elmehetne hozzá (beszélgetni, kólázni…). Pisti át is ment csak az nem volt bekalkulálva, hogy a bugyi és a melltartó között hazaér anyu és apu, így más megoldás nem lévén, menekülnie kellett... Az egy dolog, hogy szerencsétlen kiugrott a két szintes családi ház emeleti ablakán, mert azt hitte, hogy a földszinten van, de mikor a sötétben felmászott a kapu tetejére, azon céllal, hogy átugrik a szabad világba, nem vette észre (nem volt az utcában akkor éppen közvilágítás), a szomszéd öregasszonyt, aki éppen az esti miséről bandukolt hazafelé és maga alá gyűrte, mint az a bizonyos sündisznócska a drótkefét. Mert hát a gravitáció törvénye ugye az, hogy a kerítés tetejéről minden test csak lefelé eshet és ráadásul a lehető legrosszabb helyre. A srác amint elérte az abszolút járda szintet (maga alatt a mamával) egyből felugrott és elszaladt. Az áldozat meg a hirtelen jött alkalmi kapcsolat okozta sokkból magához térve valami iszonyatos, földön túli hangon kezdett el visítani, mire az egész utca összeszaladt, hogy Éváéknál rabló volt, aki a kerítésen keresztül menekült és ráadásul szegény kislány egyedül, volt otthon… Másnap már az egész falu ezt beszélte, de senki sem tudta, hogy ki volt az a titokzatos „pernahajder” aki mellékesen akkor már (a jó falusi pletykás szokásokhoz híven) Erzsi nénit is kényszeríteni akarta, hogy oválisan közösködjön vele (ezt az „áldozat”, Erzsi néni mondta, aki egyébként 78 éves…). Pedig ha tudták volna… Szerencsétlen srác csak menekülni akart és ezzel örökre beírta magát a helyi kriminalisztika történelmébe, mint rabló-szatír és azóta is állandó nyomozati és vitatéma a két helyi közeg mindennapjaiban. Ezt a történetet én is tőlük hallottam először, mikor egy kis szabolcsi falucskában jártunk és bementünk a település egyetlen kocsmájába útbaigazítást kérni a Bereg felé. A hatóság kétfős és a helyi alvilágba látszólag teljesen beépült különítményének egyik tagja Józsi, az idegei miatt nyugállományba vonult egykori rendőr főtörzs egy potya nagyfröccs reményében beavatott a részletekbe és a nyomozás jelenlegi állására tekintettel kért még egy fröccsöt Sanyibának is, aki egyébként a falu egyetlen juhásza és amúgy Józsi kollégája, mivel ő a település polgárőrségének vezetője.

Sanyibában egyébként egy kicsit túl teng a nemzeti érzés… A birkákat is csak a szerinte bordó, mások szerint inkább retkes bekecsében hajlandó kihajtani a mezőre, mivel meggyőződése, hogy úgy van meg az összhang a nemzeti lobogó és a fű zöld-, a birkák fehér- és az ő bekecsének bórdó színe között a nagy magyar rónán. Mert hát egy igaz magyar soha nem tagadhatja meg önmagát. Józsi szerint Sanyibá egyébként akkora nagy hazafi, hogy mikor azon a bizonyos szemptemberi napon Pesten elkezdődtek a tüntetések, haza se ment két napig, mert úgy érezte, nem tudná nyugodtan otthon álomra hajtani a fejét, mikor szeretett nemzete szívébe kést mártanak. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy aztán a helyi kocsmáros elmondta, hogy Sanyibát nem a tüntetések és a zavargások viselték meg annyira, hogy emiatt bujdokolni kényszerüljön, csupán annyi történt, hogy tökrészegen bezárták a helyi kultúrház mosdójába, ahová hatósági ellenőrzés címén egy kis papírt kérve vonult be és valószínűleg a wc-n ülve elaludt. Apropó, bevonulás… Nem véletlen egyébként a haza és az egyenruha ily mértékű szeretete és meghatározó, formáló szerepe Sándor életében. (A nyomozati tényfeltárás során ugyanis olyannyira beloptam feszült figyelmemmel magam Sanyibá szívébe, hogy tiszteletének jeléül a következőkkel fordult felém: „Figyelj öcsém. Úgy látom Te elég logikus vagy, úgyhogy innentől kezdve barátom leszel. Hívjál nyugodtan Sándornak.” S ismét rendelt a kontónkra egy újabb potya fröccsöt, mert a barátok ugye fizetnek egymásnak….)

Az újabb fröccs után másfelé terelődött a szó... Újdonsült barátom múltja felől kezdtem érdeklődni és láss csodát... A hosszú és kitartó nógatás hatására ugyanis mesélni kezdett, s egyszerre bontakoztak ki előttünk a ’30-as évek gyermeki csínytevései, a ’40-es évek katonai hőstettei s a hirtelen és kényszerű felnőtté válás olykor elképzelhetetlenül meredek lépcsőfokai. S hogy jön ide a korábban említett bevonulás? Sándor barátom részt vett a világtörténelem (szerinte) legnagyobb nemzeti hőstettében a ’44-es nagy háborúban. Ezt hallva, mint villámcsapás, hasított belém a felismerés s örömömben (mert hát nagy történelem rajongó vagyok) ujjongva faggattam, hogy mesélje el, hogyan is történt a Felvidék magyar „visszafoglalása” (középiskolai tanulmányaimat felelevenítve ugyanis, erre az egyetlen és igazi bevonulásra gondoltam). Sajnos okoskodásomra azonnal meg is kaptam a választ egy kategorikus és konkrét „hülye vagy öcsém” formájában. A felvidéki „parádé” Sándor szerint smafu ahhoz képest, ami a szomszéd faluban történt. A Felvidéket ugyanis vér nélkül foglaltuk vissza, egy parádé volt az egész, bezzeg amikor a két falu határában Bugyli Pistáék lövészárkot ástak, no az nem volt semmi…

Ezzel a mondattal sajnos beszélgetésünk véget ért, megcsörrent a telefon és ilyenkor, mint az már lenni szokott, menni kell… Búcsúzáskor egy furcsa mondat járt fejemben, mit a Kaszablanka után szabadon a Macskajaj tett szállóigévé: „Luí áj tink iz dö bigening of bjutiful frend csip” - Kár hogy egyiküket sem Lajosnak hívják…

Útban haza felé az eső járta vad táncát a szélvédőn, hűvös leheletével fázóssá téve az autó utasterét s eközben eszembe jutott, hogy van valaki, akit ismerek már rég, s aki talán ugyanabból a kis falucskából került a nagyvárosba, ahol Sanyibá és Józsi üldözik a bűnt. Telefon elő, szám keresés… és a vonal túl oldalán egy fáradt hang mordul… Pisti volt az, régi barátom, akivel együtt „segítettük” át egymást a főiskolás évek borzalmain… A történtek és a titokzatos bűnügy felgöngyölítésének lázában égve, az események vázolása után hirtelen szegeztem neki a kérdést: "Mit tudsz?" Mire egy megőrült oroszlán üvöltött visza… „Mi van b….+, ekkora hír lett belőle? Elmegy az egész falu a p….ba…” majd egy mély sóhaj és elcsukló hang: „Pedig olyan szépen indult az az este…”

Bágyadt alkony száll a csendes tóra,

Lassan pereg az öreg homokóra,

A kezemben arany cigaretta,

Így gondolok a múló, szép napokra.

 

Egy perc és tovaszáll az élet,

Mi tegnap szép volt, mára semmivé lett,

Életem is így ér egyszer véget,

De addig mindíg hőn szeretlek Téged.

 

A halál után véget ér az álom,

Bódult ködben álmom végét várom,

Szük szobámban utól ér a hajnal,

S felébredek és el-elcsukló hanggal,

Szólítalak, hova tűntél angyal?

 

Velem voltál, éreztem az éjjel,

Testünk égett lázas szenvedéllyel,

Eggyé váltunk, miért hagytál el engem?

Pedig Te voltál az egyetlen szerelmem.

április 24.

Ez egy átlagos nap… Reggel 9 óra, ülök az irodában és várom, hogy kész legyen a kávé. Fülemben fülhallgató s a fülhallgatóban blues. Gondolkodni szeretnék, de az andalító, rekedt zene teljesen átsugározza agyamat. Hagyom… Fejemben megszokott ritmust kalapál a bágyadt reggeli ébredés. Ablakon át arcomba vág a napfény s a zene szárnyán ajkaimra képzelem a langyos tengeri szél ízét. Sós ez az íz s ölelése marja testem, de jobban kívánom, mint bármi mást az életemben. A part fölött sirályok s a parton rongyos kis halászhajók várják a pusztító jövőt. Szerelmük tavaszán még büszke bárkaként állták száz tenger haragját, de ma már csak, mint az élet, tengődnek és fáradt testükkel kínálnak néhány megfáradt madárnak haláltanyát.

Távolba nézek… Kiskocsmák, rum szaga, morzsolt dohány… Lágy zene, cserzett bőr, halk suttogás… Pálmák közt függőágy, forr a vér, megszűnt magány…

Lassabban ver a szív s az ész szavát elnyomja a perzselő vágy…

Hirtelen ébredek, telefon csörren és ismét arcomba vág a fény. Szürkébb és halványabb, de láttam az álmaim s éreztem a hűs tenger hívó szavát…